Portugálos dolgok

Beszéltünk már néhány szót a coimbrai fado-ról és a portugál diákok körében népszerű (vagy inkább népszerűtlen?) gólyaavatásról meg az egyetemeken uralkodó diákhierarchiáról. Ígéretünkhöz híven most a diákok zenei életét vesézzük ki egy kicsit. Nem rockzenekarokról és nem néptánc-együttesekről lesz szó, bár persze ilyenek is vannak, mint minden országban. Ami azonban különleges, az a TUNA.

Mielőtt belemennénk a részletekbe, egy személyes élmény. (Van több is, persze …) A Portói Egyetemen (UP) a 90-es évek közepén sok-sok órát töltöttem a BTK informatika-termében. Akkoriban az internet oda még nem volt bevezetve, így órák hosszat ücsörögtünk a számgépek előtt, és sokszor nem a géppel, hanem egymással dumáltunk (a netkorszak ennek véget vetett, sajna). Kifejezetten jópofa volt, ha több náció diákjai gyűltek össze. Egyszer a tunákról esett szó, és az egyik afrikai srác (azt hiszem, angolai volt), vigyorogva mesélte, hogy mekkorát nézett, mikor először meglátta a TUNA FEMININA szóösszetételt. Náluk ugyanis a TUNA egy szintén négybetűs, NA-ra végződő magyar szóval egyenértékű. (Hú, de jól elmagyaráztam.) Az egy dolog, hogy az egyetem kapujára bazi nagy betűkkel ki van téve egy plakát ezzel a szóval, de miért kell hozzátenni, hogy FEMININA? Ez csak egyértelmű, vagy az európaiak számára nem? (Azt hiszem, ugyanő mondta, hogy az összes európai nő egyforma. Hát, jó szeme volt nagyon ...)

A TUNA tehát diákdalárda, és mint a fentiekből sejthető, van neki maszkulin meg feminin változata. Az igazi, az eredeti a maszkulin, persze, de ott vannak a placcon a lánybandák és a vegyesek is, bár én ilyet élőben nem láttam még.

Kifejezetten csak praxison átesett, vagyis kínnal-keservvel beavatott egyetemisták lehetnek a tagjai, nem egy diáktól hallottam, hogy ezért vállalta a gólyaév megpróbáltatásait, mert tuna-tag akart lenni. Hát, egészségére. A banda létszáma változó lehet, egyes tagjai a táncra, mások a hangszeres kíséretre specializálódnak, ismét mások énekelnek – vannak szólisták, és persze van össznépi danolás. A tuna-számok témájukban nem sokban különböznek a coimbrai fado-tól, de a fado, egyrészt zeneileg, másrészt előadásmódban sokkal merevebb, és mitagadás (kövezzenek meg a fado-rajongók): sokkal unalmasabb.

Ha egy pasi-tuna úgy igazából belemelegedik, akkor ott van zászlótáncoltatás, csörgődobolás, kozákokat megszégyenítő mutatványok, és mindez cseppet sem sportolásra kitalált öltözékben. Ami a témákat illeti, nos, azok nem éppen konzervatív és erkölcsös életfelfogásról tanúskodnak, tudnak istenigazából pajzánok is lenni, nem sokban különböznek a középkori vágáns diákdalok stílusától - talán az sem véletlen, hogy a tuna szó első jelentése (NEM a NA-ra végződő szó, hanem): csavargó élet.

Itten pedig egy aranyos kis tuna-dal (az UP fiúkórusától) magyar ferdítésben:

"Szép az élet, mikor egy lány végigmegy a téren,
és a szél rövid szoknyáját felfújja egészen.
Odalehet jó hírneve, tisztessége, minden,
mégis mindenki azt mondja, hogy ennél szebb nincsen.”

A lánytunákról se feledkezzünk meg azért, nem lenne szép dolog tőlünk, hiszen ők még arra is képesek, hogy a zászlótáncoltatást szűk szoknyában adják elő. Azért ez nem kis teljesítmény. Saját maguk is írnak dalokat, meg jól ismert számokat is áthangszerelnek, a dalaik "persze" nem pajzánok, hanem inkább romantikusak, de azért egész jók is vannak közöttük. Most pedig jöjjön maga a zene és a látvány hozzá.

Az egyik legismertebb dal, A kövér lányka kezdetű. Ide kattintva megtalálhatjátok regényszituációba ágyazva a szöveg fordítását is.

Múltkori posztunkban adtunk egy kis ízelítőt a fado-ból, remélem, mindenkinek tetszett a zene, panasz nem érkezett. Sajnos olvasószámláló még nincs a blogokhoz, úgyhogy pontosan nem tudom, hányan néztétek meg, de ha csak erről a posztról jutna eszetekbe, kattintsatok rá.

A fado eredetét vitatják, de meglehet, hogy a lundum nevű afrobrazil táncból alakult ki (ez a leírások szerint valami sambához hasonlatos erkölcstelenség, lásd alább a képen), ami a mostani előadásmódját tekintve elég hihetetlennek tűnik. Senki nem vonaglik kéjesen a színpadon vagy a bárban, ha manapság fadót énekel (na jó, Amália Rodrigues, a műfaj koronázatlan királynője idős korában vonaglott, de legalább már nem énekelt) kezdetben viszont igencsak erotikus módon bírták előadni magukat a fado mesterei. A műfaj ugyanis a tangóhoz hasonlóan rosszhírű, ócska lebujokban kezdte meg pályafutását az 1800-as évek közepén. Ahhoz képest, hogy milyen elegáns neve van (a latin fatum=sors, végzet szóból) ez azért meglepő.

Az igazi, autentikus fado egyébként lisszaboni, és a főváros legősibb, még az arabok idejéből származó negyedeiben, (Alfama és Mouraria) kezdte fertőzni az egyébként sem kispolgári csökevényekként viselkedő elemek erkölcseit. Állítólag a tengerész-fado-ból (fado do marinheiro) alakult ki az összes többi, a matrózok meg olyan sokféle helyről dobhatták össze az új zenei stílust, hogy nem csoda, ha van némi zavar a kezdetek körül. (Az eredetmítoszokról majd egy más alkalommal írok, mert az se semmi, amit összehoztak az afrikai gyökerek tagadása érdekében ...)

Az új "popműfaj" első előadói (a  matrózok után) koldusok, prostik és stricik voltak (talán a koldusok véletlenül szerepeltek a forrásomban, mert megjelenésük általában nem az erotikát juttatja eszünkbe), aztán a fado elkezdett "kikupálódni",  lassan már se tánc nem volt, se vonaglás, se mellkivillantás, csak a nagy büdös melankólia. Nem tudom, olyan jó ötlet volt-e ebbe az irányba fejleszteni a projektet, de késő bánat ebgondolat, most ez van, és így is szeretjük.

A fado lassanként tehát egész szalonképessé vált, hiszen a búval béleltség mindig szalonképes, már rendes társaságba is beengedték őkelmét (bár samba lundum-korszakában is szerepelt az elegáns szalonok műsorán, bármily meglepő), hogy minél több emberrel éreztesse a balsors nyűgét és nyilait, siránkozzon megmagyarázhatatlan végzete miatt, és vágyódjon el valahová, maga sem tudta, hová (ezt "a franc tudja, mit akarok, de majd' beledöglöm" című érzést nevezik saudade-nak - magyarul kábé sóvárgást jelent).

Csodás, passzív, fatalista panaszdalt hallhatunk tehát ettől az időszaktól kezdve: minden mindegy, mert úgyse lesz jobb soha, és sírva vigad a portugál. Szép, művészi köntösbe bújt tehetetlenségi nyomaték ez, amely bizonyos társadalmi-politikai erőknek igencsak kapóra jött: fado-fásult elemek nem vonulnak az utcára kormányellenes hangulatban, csak otthon vagy a kocsmában kornyadoznak. Bizony-bizony, a már emlegetett Salazar papa is imádta a fadót, meg annak nagyasszonyát, Amáliát (itt balra: nem seprűnyelet, hanem egy gitárt tart a kezében, ha jól sejtem). Persze nem kell rosszra gondolni, Salazar puritán úriember volt.

A fado lisszaboni, édesbús változata mellett létezik még egy másik is: mégpedig a coimbrai egyetemisták előadásában máig is hallható verzió. A coimbrai egyetemet még 1307-ben alapították, illetve csak átcuccolták Lisszabonból. Az ott vágánskodó pasik (mert ugye nők a modern korig nem tanulhattak felsőoktatási intézményben) fekete talárszerűségben jártak-keltek mindig (vagyis egészen az 1974-es szegfűs forradalomig), és mivel gyakran öntöttek fel a garatra, elég sokat gajdoltak is a tisztességes coimbrai polgárok legnagyobb örömére,  főleg éjnek évadján. A dizájnos fekete cucc most is létezik egyébként, de már csak heti egy alkalommal viselik. Az egyenjogúság nevében a lányok is egyenruhába bújhatnak, de a fado-énekléstől el vannak tiltva, azért mindennek van határa. (Coimbrától a denevér-öltözetet meg az ahhoz kapcsolódó tradíciót minden piszlicsáré egyetem és főiskola is átvette egyébként, de erről majd egy külön poszt fog szólni.)

A coimbrai fado tehát közösségi műfaj, diákok adják elő, sokszor illuminált állapotban: ők is nosztalgiáznak, de kicsit konkrétabb dolgokról, mint a lisszaboniak: ugatják (elnézést, megéneklik) a holdat, szidják a profjaikat és ácsingóznak a helybéli lánykák után. A változatosság kedvéért most az egyik legismertebb coimbrai fado következik - de ezek a srácok itt nem részegek: